nesnera blogja

Egyet lép: kék

Kell egy kék is. Nem túl nagy nem túl pici, és nem látható…de kell.

Kettőt lép: Kölcsön kapott

Pénzben felmérhető, de szívben nincs olyan összeg amivel kifejezhető: Anya nyaklánca…ott is vigyáz majd rám.

Hármat lép: Régi

Mert kell a múlt is, tanulni belőle, és elvinni a gyönyörű emlékeket. Az ékszerben az apró égkő fényesen csillog..jó hogy megtörtént velem.

Négyet lép: Új

És finom harisnyában selyem cipőbe bújik a láb. Csipkés, hófehér, gyönyörű anyagú fehérneműre lágyan siklik a hosszú fehér ruha.

Lép és lépeget…virágok és szírmaik, masnik és szalagjaik…szájak és nevetések…és boldog IGEN-ek.

Valami sosem változik. Kiskoromban órákig tudtam üvölteni dolgokért amikről úgy gondoltam feltétlenül szükséges nekem. (Persze erről hamar leszoktattak.) A család végső elkeseredésében volt amit megkaptam. Győztesként kellett volna éreznem magam, mert kiharcoltam, hatalmas könnyek árán az enyém lett. De nem így volt. Általában a sarokban végezték ezek a dolgok, és értéktelenek lettek. Nem játszottam velük, nem néztem rájuk. A lelkiismeretfurdalásom fájdalmasabb volt annál az élménynél, hogy az enyémek lehetnek.

Aztán voltak dolgok, apróságok amiket csak úgy meglepetésként kaptam. Olykor tudtam áldozatok árán, de valaki akkor éppen arra gondolt szeretné azt a dolgot elhozni nekem. Örömet akart nekem okozni, és magának is. Olyan ez mint egy születésnapi torta. Megveheted a boltban is, de nem teszed. Összelisztezel mindent, káromkodsz ha túl lágy vagy kemény lett. Újrakezded, és addig formázgatsz minden egyes szeletet amíg olyan lesz ahogyan te azt elképzelted. Azért, hogy méltó legyen ahhoz a személyhez akit szeretsz. Órákat töltesz egy olyan dologgal ami percek alatt eltűnik majd. De megéri, azért a mosolyért azért az érzésért amit a munkád gyümölcse a szeretett embernek okoz. Ezek a pillanatok a tárgyakkal együtt örökre szólnak.

Egész életemben azokra a dolgokra vágytam, amik most csak hullanak az ölembe egymás után…

Keserűnek érzem, mert kellből és talán muszájból születtek. Nem azért kaptam, mert arra gondolt valaki valahol hogy nekem adja mert szeretné átélni az “örömetokozok” élményt.

Próbálom meggyőzni magam, és feltekerni egy gombolyagba az orrom a földről, hogy az élet nem úgy működik ahogyan azt kicsiként elképzeltük. Nem segít, mert úgy látom innen magamban, hogy vannak emberek akiknél úgy történnek a dolgok ahogy én megálmodtam.

Vajon ők is így álmodták? Vagy félúton mindenkinek összegabalyokdik a lógó orra a többiekével ha eszébe jutnak a gyermekkori álmai, és ezt összeveti a valósággal?!

Mert ő olyan édes pofa:-)

Hajója van, és építi meg megy vele ide oda. Na meg kocsija is van, és dolgozik, és tudatosan teszi mindezt, és céljai vannak.

Bár kicsit ott a feje búbján mintha kopaszodna, de a hanyagul a nyakköré tekert sál, amiről csak komoly szakértői munka után derül ki, hogy pulóver mindent elhalványít.

És még rajta az is borzalmasan szexi, ahogy a fehér testhez simuló pulóver nem ápol és nem takar el semmit. Mellkasa minden apró kis görbéjét sejteni véli.

Érdekődik, és emlékszik mindenre. Komoly felnőtt és megfontolt kérdésekkel. Szólni tud mindenhez pár szót ugyan, de pont akkor és pont úgy ahogy mindenki elképzelte. Szakértői gondolkodását enyhén összeráncolt szemöldöke is bizonyítja.

Jó legeltetni rajta a szemet, lelket. Nézni ahogy a társaságban pont annyira visszafogva és pont annyira belekapcsolódva van, létezik, és mutatja magát nekünk összekuncogó ostoba nőknek.

És belekezd a monológba: Békecsport, mert ebben a rohanó világban mindenki vágyik a békére. És ő majd megcsinálja, megalkotja, ez élete vágya a világbéke…és nem nincs negatív gondolat, mert béke van, és nincs negatív csak pozítív mert béke van, békét kell adni mindenkinek. És ő majd békét fog nyújtani a világnak…

Aham…magamban csendesen..kérlek többet ne nyisd ki a szád:-)

Az augusztusi napfényben a szél felkeveri a sárga szalmát, és olyan mintha ezer meg ezer aranydarabka szállna fel és játszana egymással.

A seregélyek úgy repülnek mint egy nagy labda az égen amit egy nagy láb éppen kapura lő.

A frissen mosott ágynemű puha ropogása és finom illata keveredve a belebújnidejóéssohafelnemkelni érzéssel.

A fákról a szél úgy porolja le az elszáradt leveleket, mint ahogy a szőnyegből száll kifelé a por.

Megsimogtani Téged és hozzádbújni, és tudni otthon vagyok.

Elmondani mindenkinek, mivel nem mondhatom el senkinek: Megkérték a kezemet:-)

Csomagolok. Szépen lassan, megfontoltan, hogy ne felejtsek itt semmit. Sok dolgom van! Be kell csomagolni minden szép és rossz emléket. Az előbbit azért hogy mindig tudjak mosolyogni, a másodikat meg azért hogy ne rontsam el még egyszer.

El kell vinnem magammal az utcákat, a házakat, a macskaköveket,  a dalokat, a zajt, a ricsajt, a nyugalmat, a melegséget amit a sok baráttól kaptam.

El kell búcsúznom a sok lépcsőtől ami haza vezet, az otthontól ott a fák felett, és mindentől ami a 20 év alatt körülvett.

Azt hiszem nagy bőröndöm lesz….

Emberek a múltból. Rossz és jó emlékek…az életed részei. Néha előhúzod őket az emlékek temetőjéből, morfondírozol hogyan volt és hogyan lehetett volna. Néha talán el is mosolyodsz egy-egy viccen, vagy egy akkor borzalmas történésen, amin ma már kacagnod kell.

Együtt töltött percek, amiket csak ti ketten éltetek át, amiről csak ti tudtok..mégha mindketten másképp emlékeztek is rá.

És számít igenis számít, hogy megy a sora..mégha nem is szabadna tudnom, és neki sem szabadna tudnia hogy tudni akarom. És miért nem szabad ? Talán elvárás a világgal szemben, vagy magunkkal szemben…. vagy csak mert neki nem akarsz rosszat, mert azt akarod hallani hogy boldog és jobb ez így. Az is lehet hogy önző vagy, mert magadnak akarod bizonyítani nem csak magadnak tettél jót, hanem neki is.

Miért számít igazán…mert számított, ha nem is úgy ahogy kellett volna, ha nem is úgy ahogy vártuk volna, de ott volt, benne volt és része volt. 

Igenis gondolok rá, igenis morfondírozom, és nem azért mert visszacsinálnám és nem azért mert másképp tenném ha újra lenne.

…talán a szeretet nem múlik el nyomtalanul…belepréseli magát valahova, összegyűjti az emlékeket és néha felmelegíti a szívet…mert élt és létezett és joga van nem elfelejteni ami volt.

…ne szólj szám…mert jobb ezt csendben magamnak. Mert az én emlékeim az én szeretetem és az én életem..

…ne szólj szám…

Dörög az ég, és a villám fénye nagyokat hasít bele az apró városka épületeibe. Elegáns cipő, pici sarka kopog végig a köveken. Tócsáról tócsára, utcáról utcára. Majd csengő szól, és rohan fel a lépcsőn. Közben apró cseppekben hull az eső a ruhákról a barna-fehér lépcsőház köveire.

Megjöttem - és olvadnak bele a forró ölelésbe a hideg esővel lefagyasztott  kezek.

Bezárul az ajtó, és akkor 30 éve még a “légyott” titkos rezzenései szűrődtek csak ki az ajtó résein a külvilág felé.

Elgurult a gyűrű, és senki nem futott utána. Bezáródott az ajtó, és senki nem nyitotta ki. A büszkeség és a konokság elrejtette a kulcsot a gyűrű mellé.

Elfutott az idő, elkoptak  a kövek, eltüntek a házak … újakat épültek. Minden megújult kívéve a szerelmet, ami változatlan maradt, ott bent a szívekben. Mint a “légyott”-okról, erről sem tudott senki…még ők sem.

Szikrázott a nap, és csillogott még az ásítása az ablaküvegen, mikor apró cipők lassan lépdeltek a köveken.   Szemből mackó járású komótos öreg Úr közeledett. 30 évre rá szembe találkozott a félbe szakadt szerelem.

Feljössz?

Feljöhetek….

…és egy másik házban a magányos fotel mellé ode került egy másik.

Teltek az évek, kézen fogva, együtt megküzdve a család védelmével, betegséggel és az öregséggel. A szívekben egy fiatal, lángoló 30 éves szerelemmel.

Sajnos megpördült a világ a maga sajátos módján, és összeesett a test. Elfáradt, hosszú volt az élet.

“Megfogom a kezed, nem mehetsz el. Sok dolgunk van még. Felmenni a hegyre, és onann nézni le  a világra. Emlékszel…30 éve az a pár év együtt…milyen szép volt. Életem legszebb évei.”

De már nem tudott maradni, mennie kellett. Égnek a gyertyák, és gyászol a szív…

…az a pár év együtt…azért megérte.

Van úgy hogy egész életünkön át keressük… Aztán mikor rátalálunk meglepődönk: végig ott volt mellettünk, előttünk, bennünk., velünk.

Szerencsém van, mert nem kellett egy életet várnom. Csak ki kellett nyitnom a szemem, és észrevenni az ajándékot amit már régen megkaptam. Mint a rossz kisgyerek bevágtam a sarokba, és nem foglalkoztam vele…van elég játékom. És mennyire jó, hogy nem vitte el más játszani, hanem megvárt engem.

Köszönöm!

Nyári estén forró csókod borította testem. Forró szerelmes suttogásod bejárta az egész várost: Szeretlek…

És tudom jól ilyen még veled nem volt, ilyen könnyen, ilyen hamar…pedig nem is vagy a szavak embere.

De én, csakis én megbabonáztam a leleked, és a szavak olyan könnyen hagyják el a szádat.

A szavak amiket belülről a szerelem ereje tol kifelé, hogy felszabadítsa belső megmagyarázhatatlan vibrálásod és végigfusson  a világon mint egy vulkán tüze : Szeretlek…

Pár perc csupán…aztán mást szeretsz. Véletlenül bár, és csak egyszer de feltör a zsó: Szeretlek. és nem is neki szántad, csak úgy magától jött..nem is érted miért.

Napok múlnak csak el, és megint forr a tested a vágytól hogy engem csakis engem foghass karjaid közé, és szemed tüzében égjen a szemem.

Tudom, tudom…csak velem megy ez ilyen könnyen, senki más nem kell.

Igen tudom, mert a többi nem kell mert nem én vagyok.

Szavak, szavak Casanova!

Többen elférnek ott bent és rengeteg a szó amit sokfelé el lehet dobálni…érzem én ezt.

 Pár perc csupán…és megint mást szeretsz. Éppen azt aki azért nem volt jó mert nem én vagyok.

Hm….talán nem is véletlen már, hogy feltör a szó: Szeretlek. Talán pont azért jó mert nem én vagyok.

Hatlamas szív, óriás lélek ide bárki, bármikor beférhet:-)))

u.i.: Casanovák kíméljetek

Csak egy kis könnyed búcsú. Semmi különleges, kis ölelés, apró puszi…vigyázz magadra, és hívjál majd ha megérkeztél és még pár szó, ami oly lényegtelen volt…már nem is emlékszem. És ő fut balra én meg jobbra, mintha menekülnénk. Gyorsan gyorsan, indulni és menni kell…folytatni nélküle egy ideig.

Beletaposok a gázba,  de a szívem, gondolatom ott maradt vele. És inkább ott is hagyom, mert nem akarom érezni mennyire fog hiányozni.

De jó, menni  kell ide meg oda…gyorsan rendszerezek. Betervezem a hetet, meg az azutánit, hogy robogjon az idő és ne tudjak megállni…így hamarabb eltelik.

Valami furcsa…az arcomhoz kapok és folynak a könnyeim. Még jó hogy süt a nap, úgyis fel kéne venni a napszemüveget. És megint sikerült elfalaznom, elraknom, otthagynom, és elfelejtenem…hogy mennyire jobb vele mint nélküle.

Nélküle? Semmi van nélküle:-)